Rossz szaga van a szájától, kivel lépjen kapcsolatba

Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. Nem messzire attól a fától, amelynek néha mozgott az egyik levele, pedig szél sem fújt. Hárman voltunk a család: papa, mama és a gyerek. Én voltam a papa, Éva volt a mama. A bokorban mindig este volt. Miért kell mindig aludni? Én az kivel lépjen kapcsolatba úgy tettem, mintha tanulnék a Nyina Potapovából, de amikor ezt mondta, felálltam és átmentem a gyerekszobába.

A gyerekszobát szénával béleltük, rendesen, puhára. Leültem az ágy szélére a kerekes férgek átvitelre kerülnek az ölembe húztam a gyerek fejét.

Ujjammal beletúrhattam vizes hajába, átöleltem. Mintha engem ölelne át az én anyám. Tenyeremet nyirkos homlokára simíthattam, s nem is tudtam, a tenyeremet érzem-e vagy a homlokát.

Egy családregény vége

A nyakán pedig látszott egy vastag ér. Ha ezt az eret elvágnám, kifolyna a vére. A konyhában mindig zörgette a lábosokat. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fa. Ennek a különleges fának volt egy levele. Persze ez a levél, amelyikről én mesélek, egészen különleges levél volt, mert nem olyan volt, mint a többi levél. A fa, amelyikről mesélek, elátkozott kertben állt.

Nem ismerte senki ezt a kertet, csak tudták, van valahol egy ilyen kert. De hiába kutattak, nem találták. Pedig sok nyomozó szaglászott utána. És rendőrkutyákkal is kerestették. Maradj nyugton! Az utcáról nem lehetett látni. Még repülőről sem. De mi tudtuk, hol kell bemenni. Egy bokor mögött volt a titkos alagút bejárata.

Az alagúton, az utcáról, a kertbe! Ebben a titkos alagútban denevérek laktak. Azért voltak ott, hogy a kertet őrizzék. A denevérnek büdös a teste. Mi mégis elindultunk, mert tudtam, csak annyit kell kiáltani nekik: Denevér, denevér, zsákban van a bőregér! Kiszórom a mákot, bevarrom a zsákot!

Ettől a denevérek elrejtőztek az alagút legsötétebb sarkába. Mert elemlámpát is vittünk, fókuszosat.

De akkor még nem volt szabad az út, mert jöttek a polipok. Reflektorból van a szemük. Ha valaki betévedt az alagútba, már úsztak is felé. Ezek kétéltű polipok és nagyon gyorsan úsznak a levegőben is.

Éjjel kijönnek a barlangokból, de akkor nem használják a szemüket, mert titokban akarnak maradni. Szóval, ha valaki betéved, akkor oda! Ahogy mentünk a barlangban, teli volt a föld csontokkal.

Mert sokan betévedtek már ebbe a barlangba, de a kertbe nem jutott ki senki. Erre nem számítottunk. Azt hittük, ha a denevéreket legyőzzük, akkor már szabad az út.

A töltött savanyúcukrot kettő negyvenért vette szájszag elpusztítani közértben. A savanyúcukrot én is nagyon szerettem, mert az ember szopogatta egy ideig, csúsztatta ide-oda a szájában; forgattam a nyelvemmel, aztán hirtelen ráharaptam, s akkor kibuggyant belőle a málnaízű töltelék.

A nagymama mindig maga ment a boltba a savanyúcukorért. Hatszor tíz dekát kért. A hét minden napjára, de pénteken böjtölt. A cukroszacskókat betette a párnája alá. A párna alatt elolvadtak a cukrok, és összeragadtak és beleragadtak a zacskóba. Ha azt mondta, vehetek belőle, néha hármat is sikerült kitépnem. De volt olyan is, hogy hiába kértem. A cukortól tönkremennek a fogak. Nem teheted tönkre a fogaidat. A fogak életfontosságúak! Amióta a nagypapa meghalt, a nagymama nem főzött.

Zsíros vagy mustáros kenyeret ettem, ő a cukrot rágta. De éjjel nem aludt, hanem az ablaknál állt, mert azt mondta, hazajön a nagypapa, de előre nem lehet tudni, mikor. A nagypapa sokat mesélt nekem. Nem igazi meséket, hanem az életről. Egyszer, ezerkilencszáztizenöt január harmadikán járőrbe mentünk a huszárjaimmal.

Aznap nagy köd volt Szerbiában.

Ahogy mentünk, furcsa lódobogást hallok. Gondolom, ez a mi lovaink dobogása, de a vastag köd megkettőzi a hangokat, s ezért hallom úgy. Ám néhány pillanat múlva kibomlanak az idegen lovasok a ködből. Olyanok voltak, mintha csak árnyékok lennének, de aztán gondolkodásra sem maradt idő. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy ha a ló nem lenne okosabb állat az embernél, bizony össze is ütközhettünk volna. Ágaskodtak, nyerítettek. Az a kutya szerb már elő is rántja a kardját.

Kirántom én is! De ő volt előnyösebb helyzetben, mert magasabban állt, valami emelkedőn.

Miért van az aceton cukorbeteg szaga?

Én szúrok, ő suhint — s ha a nyeregben össze nem húzom magam, rögtön lerepült volna a fejem. Így a fövegemet vitte el. Na, gondoltam, most végem. De akkor odaszökkent az egyik huszárom.

Mire a kutya szerb fölemelhette volna a kardját, hogy most felülről csapjon lefelé — bizony kettéhasított volna lovastul!

Mindig visszatolta rossz szaga van a szájától rendesen a helyére igazgatta a fogát. Vagy az, hogy megszülettem.

Megsegített az isten. Aztán Fiuméban, éppen a születésem napján. Ezerkilencszáztizenhatban, ősszel, pontosan november tizedikén. Elöl ment a Prinz Eugen, mi meg utána. De alig haladtunk egy órácskát, egyszer csak lövés! A Prinz Eugen két léket kapott és szépen elsüllyedt. Mindenki belefulladt a tengerbe.

Mi meg nyugodtan hajóztunk tovább, egészen addig, míg ki nem kötöttünk Durresiban. De végig az úton volt a hónom alatt rossz szaga van a szájától csúnya kelés, nem akart kifakadni, és nem tudtam leengedni a karom. Ott meg várt a kolera, mindenki megkapta, de én abból is kigyógyultam.

Pedig Fiuméban én is a Prinz Eugenra akartam szállni. És a kelés miatt még úszni sem tudtam volna, de még ha tudok is! Isten nem engedte, mert engem segített. Láthatod, itt vagyok.

Nyolcvannégy éves. Nagy idő! De aztán még sok minden történt.

A negyedik emeletről kidobtak egy karos gyertyatartót. Már harmadik napja hajtottak minket, pedig már akkor sem voltam fiatal. Erőltetett menetben, mert a sarkunkban jönnek az oroszok.

Napjában ha kétszer kaptunk egy kis pihenőt. De még arra sem volt ideje az embernek, hogy szarjon.

Mindenki ott dőlt össze, ahol éppen megállt. Egyszer, ahogy heverek az úton, a saalfeldi erdőben, nézem a földet, hiszen jártam én itt ifjúkoromban, milyen érdekes, mert akkor egész más járatban voltam itt, arra gondolok, milyen jó, puha föld ez. Éppen arra való, hogy visszavegyen engem, hiszen visszatértem.

Itt maradok, itt a helyem benned, gondolom, innen nekem már nem szabad fölállnom, gondolom. Látod, ilyen hiú állat az ember. Azt hiszi, maga rendelkezik az életével. Mintha az élet az ő akaratának dolga lenne.

Ó, dehogy! Mert hiába gondoltam ezt, minden máshogy történik. Megáll fölöttem a német. Warum stehst du nicht auf mein lieber Jude? Nagy nehezen fölnézek rá. Látom, már kihúzta a pisztolyát. Na, akkor rögtön vége. De azt akartam, azt akartam, hogy ne az ő, az én akaratomból legyen. Kérlek szépen, lőjél le engemet! De nem lőtt.

Visszatette a pisztolyát. Okos, barna, szelíd szeme volt, mint egy kutyának. Aztán jól belém rúgott kérlek, és ment tovább. Isten így mentette meg az életem. Ott hagyott az úton, éljek.

Nem szerette, ha pazaroljuk az áramot.