Prokontra.hu
Hírek és információk

Koltai Róbert: Csinálni kell az életet

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről

Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész, a magyar közönség egyik nagy kedvence. Koltaival a közelmúltban a 24.hu készített interjút.

A művész a múlt év végén töltötte be a 75. életévét, ennek az apropóján jelent meg a Sose halok meg?–Az első 75 év című könyve. Elmondása szerint  sztorizgatós lett mint többnyire minden visszaemlékezés, de a szakmai kérdésekben megpróbált komoly lenni: mindaz, amit csinált, meg azok, akikkel csinálta, meg akiket a legfontosabbnak tartott  barátok, ismerősök, kollégák közül, itt talán megjelennek:

“Amúgy ez számomra a jubileumok éve. Egyrészt huszonöt éve mutattuk be a Sose halunk meget, amit most felújított a Nemzeti Filmarchívum, csodát tettek vele hangban és képben is, az eredeti mono hang mellett most megszületett a sztereó hang is, és gyönyörű lett a digitális képi restaurálás. Ez az egyik jubileum. A másik, hogy ötven éve végeztem a főiskolán, a harmadik meg ez a szülinap. Ezért van kérdőjel a cím végén, hogy mi lesz már, sose halok meg? A gonosz kommentelőknek ez egy nagyon jó végszó lesz, majd mondhatják, hogy dehogynem.”

Úgy gondolja, róla csak tévedésből lehet azt gondolni, hogy nem vette ki a részem a drámai szerepekből. Több mint huszonöt évet töltött a kaposvári színházban, ott is nagy drámai szerepei voltak:

“Tehát szerintem rólam csak tévedésből lehet azt gondolni, hogy nem vettem ki a részem a drámai szerepekből.  Több mint huszonöt évet töltöttem a kaposvári színházban, ott is nagy drámai szerepeim voltak.”

Kikerülhetetlen volt az interjúban, hogy szóba kerüljenek a kaposvári évei, az ottani színházi műhely. Ennek kapcsán beszélt arról is lát-e különbséget a színházak mai és akkori működésében:

“Az „átkos” az egyszerre volt átkos és csodás, mert fiatalok voltunk, meg szembe mentünk a fennálló „átkos” rendszerrel. És milyen érdekes, hogy megint azok az emberek állnak szemben, azokat liberálisozzák le, akik már akkor is szemben álltak a rendszerrel. Úgy látszik, hogy van, aki arra születik, hogy mindig ellenzékinek legyen beskatulyázva. Mert én mindig csak a dolgomat végeztem, soha semmilyen pártnak nem voltam a tagja, mégis voltak olyan időszakok, amikor bizonyos tévékbe nem mehettem be, mert valahova be voltam sorolva.”

Véleménye szerint a rendszerváltással  világossá vált, ha a színháznak pillanatnyilag nincs mi ellen harcolni, akkor egy olyan borzasztó nehéz dolgot kell csinálni, hogy jónak kell lenni. Ezt nevezik népszínháznak, hogy nem gatya-letolósan, de találja meg benne mindenki az örömét. A másik titok szerinte a profizmus:

“Aztán ami most van… azt látjuk, hogy mi van. /…../  “Vannak nagyon jó előadások, vannak megtűrt színházak, hatalomban levők színházilag is, de az igazi harc szerintem mindig a tehetségesek, a kevésbé tehetségesek, meg a tök tehetségtelenek között folyik. Mert mindegyik színháztípusban vannak egészen kiemelkedő, ragyogó tehetségek, és vannak kevésbé jók. Egyetlen hely van, ahol a hatalmon lévők boldogok lehetnek, a díjak, kitüntetések terepe, ahol, ha valaki nem illik bele az elképzelésbe, akkor neki nem adnak, de, hogy Bodrogi Gyulát  idézzem, a közönség mindig a legokosabb, az tudja, mi a jó, és kik a jók.”

A Sose halunk meg, szinte véletlenül született meg. Elmondása szerint össze kellett rá kalapolni a pénzt, amely nem volt egyszerű feladat. Már – már lemondott a filmről, amikor egy talk show  felvételén találkozott Juhász Judittal, aki akkor kormányszóvivő volt. Koltai az ő segítséget kérte, hogy hozza össze a Szerencsejáték Rt. vezérével:

“Ez volt szombaton, és hétfőn csörgött a telefon a produkció irodájában, a Parlamentből kerestek, Juhász Judit volt, diktált egy telefonszámot azzal, hogy a vezérigazgató fogja felvenni. És az a vezérigazgató, akinek korábban a közelébe nem tudtunk kerülni, felvette, kérdezte, hogy miről lenne szó, mondtam, hogy filmet forgatunk. Mire ő: mennyi kellene? És bár életemben nem szokott bennem működni az üzleti szellem, kapásból azt mondtam, hogy hatmillió. Ő meg azt mondta erre, hogy jó, de ahhoz be kellene ide jönni. Hát, így lett a film.”

Koltai ezt a történetet a kisunokájának, aki most általános iskolás, és vannak problémái a matekkal, is el fogja mondani, hogy ne törődjön semmivel, csinálni kell az életet, mert ami abban a pillanatban rossznak tűnik, az kiugróan pozitívvá is válhat:

“Ami meg jónak tűnik, az sokszor nem vezet sehova. Tényleg, az egész pályámon  így volt. Az egyik legrosszabb színházhoz kerültem 1968-ban, Kaposvárra. Sokan mondják, hogy „a legendás kaposvári Csiky Gergely Színház”, de ’68-ban, amikor én végeztem a Színművészetin, ha híre ment az Ódry Színpadon, aminek az öltözői a kazánházzal együtt egy magas pincében voltak, hogy jön a kaposvári igazgató szerződtetni, akkor volt, aki bemászott a kazánba, csak ne kelljen Kaposvárra kerülni. Kaposvár, Békéscsaba a száműzetés volt a színművészetisek szemében. Én meg poénból azt mondtam, hogy nem tudtam eléggé elbújni, és Kaposvárra kerültem.”

Az eredményt látjuk, egy olyan színház jött létre a városban, amelyről még ma is legendákat mesélnek. Nagy színészegyéniségek, egy jó színházigazgató, sok-sok munka, így születtek a korszak máig ható előadásai. Koltai büszke arra, hogy a társulat tagja lehetett. A beszélgetés végén beszélt arról is, ha most csinálna filmet, miről szólna:

“Egy nemrég elhunyt színész barátomról, Spindler Béláról sok minden eszembe jutott életről, színházról, amiből lehetne még egy film, még egy utolsó” ./… /  “Őróla szívesen mesélnék, mert az abszurditásig volt minden műfajban remek, én meg az abszurdot nagyon szeretem.”

Akár ez is tetszhet

Ez a webhely sütiket használ a felhasználói élmény növelése érdekében. A Google sütikkel elemzi a honlap forgalmát, és szabja személyre a hirdetéseket. Az oldal böngészésével hozzájárul a sütik használatához. Elfogadom Több infó