Prokontra.hu
Hírek és információk

Péterfy-Novák Éva: nőügyekről írok, ha már Orbán nem foglalkozik velük

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről

Péterfy-Novák Éva, a magyar irodalmi életbe 2014–ben robbant be, az Egyasszony című regényével. Saját ifjúkori történetét írta meg: súlyosan fogyatékos lánya, Zsuzsa rövid életét, első fia elvesztését és a bántalmazott feleség sorsát. Sok mindent csinált, amíg az írásban megtalálta önmagát. Működtetett varrodát és reklámügynökséget is. Amikor anyai teendői csökkentek, beiratkozott Miskolcon a bölcsészkarra. Ott, a kreatív írás kurzus vezetőjeként ismerte meg Péterfy Gergely írót, jelenlegi férjét. Az író, a Heti Világgazdaság Portré rovatában beszélt életéről, munkáiról. Férjéhez hasonlóan igen markáns véleménye van, napjaink közéleti kérdéseiről.

Az író beszélt arról, milyen választása van a bántalmazott nőnek, mit vesz észre a külvilág arról, hogy valami nincs rendben:

“Nem kellett játszani, mert nem kérdeztek. A környezetemben mindenkinek horror volt a házassága, gondoltam, ennek így kell lennie. Sírógörcs, dühkitörés, depresszió helyett szervi ok nélküli ájulások, éjszakai rosszullétek jöttek. Kerestem a kapaszkodót, elmentem spirituális rendezvényekre, negyvenévesen megkeresztelkedtem, mert nagyon hinni akartam. Nem sikerült.”

Megdöbbentő, emberileg szinte felfoghatatlan, amikor kitért arra, hogyan emlékszik arra a pillanatra, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lánya, Zsuzsi fogyatékkal fog élni:

“Akkor fogtam fel, amikor az orvos hónapok múltán belemondta az arcomba. Addig mindig kifogásokat kerestem. Láttuk, hogy lemaradt a többiektől, a kezét például sohasem használta, de nyugtatgattam magam, hogy majd biztosan fogja. Annyira hozzászoktam az ő másságához, hogy kiakadtam a többi gyerek, bolond kalimpálásán. Az orvosok sokáig nem merték megmondani az igazat. A mostani fejemmel értem: tudták, hogy vannak csodák. Akad, aki egyévesen kezd el fejlődni. De ha előtte rámondják, hogy fogyatékos, örökre rajta marad a bélyeg.”

Szívszorító, amikor elmondta, miképpen viselte, hogy négyévnyi otthoni ápolás után muszáj volt intézetbe adnia mesterséges táplálásra szoruló lányát:

“Az első hét sokkoló volt. Állandóan felébredtem, mivel hozzá voltam szokva, hogy a legkisebb neszre is figyelnem kell. Ez azóta sem változott, nagyon éber vagyok. Bármennyire szörnyű, az ember idővel megszokja, hogy nincs vele gyereke.”

Kötetnyi novellája szól a nő-férfi kapcsolatokról. Kitért arra, hogy milyen élményekből táplálkozik írás közben:

“Kapok sok történetet, de ha többféle érzésről írok valamennyi novellában, akkor legalább egyhez kell, hogy közöm legyen. Az új regényem bántalmazási históriáját két nő elbeszéléséből gyúrtam össze. Hasonló élményeim nekem is voltak, a gyerekkori szomszéd bácsitól a negyenpluszos koromban kellemetlenkedő masszőrig. Hihetetlen, mennyire védtelen ilyenkor az ember.”

A férjével a közelmúltban kétszer is járt Kínában. Úgy érzi, még ott is nagyobb szabadsága volt, ahol ötméterenként figyel a kamera: az ember csak átmegy a piroson, és máris villog a képe a nagy kivetítőn:

“Itthon az álszent, hazug embereknek áll most a világ. Rettenetesen elszomorít, hogy egyre gyakrabban írnak rám: “Miért posztolsz kormányellenes véleményt? Nem félsz? “

Meggyőződése, ahol ilyen kérdéseket fel lehet, fel kell tenni, ott valami nagyon nincs rendben:

“Magas pozícióra jelentkező egyik barátnőm például felhívott a férje mobiljáról, és elmondta, hogy töröl az ismerősei közül, mivel bizonyos helyeken nem jó a pedigrém. Ez nem valakivel történt, nem mesélték. Velem történt, és így igaz. Pedig csak nőügyekben szoktam posztolni. Hadd érdekeljenek legalább engem, ha már a miniszterelnök nem foglalkozik velük.”

Akár ez is tetszhet

Ez a webhely sütiket használ a felhasználói élmény növelése érdekében. A Google sütikkel elemzi a honlap forgalmát, és szabja személyre a hirdetéseket. Az oldal böngészésével hozzájárul a sütik használatához. Elfogadom Több infó